*

...kiszállt a kocsiból, s nem szólt egy szót sem, nem kérdezett, nem...nem...csak átölelt...és szorított magához, egyre jobban és jobban...és megcsókolt...és még jobban ölelt magához...és az illata...az illata magával ragadott... minden egyes percben megszédít...minden egyes találkozásnál újra és újra beleszeretek...ugyan az az érzés fog el, mint akkor...lassan annak is már 2 éve...az az érzés, amit azóta sem lehet semmivel sem összehasonlítani...amihez hasonló azóta sem volt...egy pillanat, egy kósza összenézés...egy mosoly...egy vállakon, és füstfelhőn, és kósza tekinteteken keresztül találkozott két szempár...aztán egy tánc...egy séta...egy kézenfogás...egy átölelés...egy csók...egy búcsú valamikor, egy kissé hűvös, de mégis izgalmas novemberi hajnalon...aztán egy átvirrasztott nap...egy várakozó, egy ábrándozó nap...aztán egy üzenet...aztán még egy...és még egy...majd egy telefonhívás...majd még egy...és sok-sok éjszakába nyúló telefonbeszélgetés...nagy egyetértések, és nagy...nagyon nagy megszeretgetések...sok-sok vallomás...boldog percek, néha fájó pillanatok...akadályok, amelyeket mindig legyőztünk...együtt sok mindenre képesek voltunk...vagyunk...és hiszem, hogy leszünk...és búcsúk, és átsírt vagy éber éjszakák...és fájó hiány...és tompa, de annál jobban a testünk velejéig hasító fájdalom...soha fel nem adás...soha bele nem törődés...újra és újra a magasba emelkedés...hullámvölgyek...nevetés...sírás...ölelés...bújás...szeretés...szerelem...ez vagy Nekem...Minden vagy Nekem...Te vagy a Mindenem...és nem akarlak elveszíteni...nem akarlak...mert szeretlek Téged...nagyon...nagyon...nagyon szeretlek Téged...
Buksim.