'08.11.19.

...mindjárt 2 éve már annak, hogy megismertelek. néha elgondolkodok azon, hogy hogyan alakult vna az életem, ha akkor nem megyek be abba a füstös kis kocsmába. nem tudom. talán már együtt élnék valakivel, talán még mindig csak keresném a helyes utat, talán már messze innen, a szülői háztól lennék valahol vagy valakivel...fogalmam sincs. de nem is érdekel, mert ugyebár a múlton nem tud változtatni, és igazából sokszor szerintem nem is akar az ember. november 25, vagy 26. mikor megláttalak, még 25.-e volt, mikor odaadtam a poharamat, már 26.-a...teljesen mindegy...mert ha belegondolok, ez alatt a majdnem 2 év alatt annyi minden történt velünk, ami sok emberrel talán egy életen át sem. és együtt éltünk át, és változatlanul egymás mellett olyan dolgokat, amelyeket sokan még csak gondolatban sem tudnának elviselni. nekünk okkal-móddal, de sikerült. és már nem sírok, és már nagyon ritkán potyognak a könnyeim, hisz' egyikünknek keménynek kell lenni. tudom, hogy ha úgy hozza az élet, ha nem "jönnek" azok a lépések és nem - ahogyan írtad - "szaladsz neki" mégegyszer...talán csak egy boldog, de mindenképpen emlékezetes 2 év lesz ez mindkettőnk életében. egy ideig bírja az ember, de aztán kifárad, kimerül, elveszti a hitét és nem akarja bántani sem önmagát, sem a másikat...tudod, az utóbbi pár hétben rengeteg olyan pillanat volt, amikor úgy indultam el itthonról hozzád, vagy éppen dolgozni, vagy csak bárhova, hogy ez nekem nem kell...és most itt nem Rád gondolok, hisz' számomra történt eddig bármi is, és történjék bármi is, az Igazit jelented. a múltaddal, a kapcsolataiddal, az érzéseiddel, a...a mindeneddel együtt. azt mondják a szerelem vak, de erőn felül megbocsát is. és nem kér vissza, és nem követel, és nem kér számon. ilyen történt és történik most is velem. szerelmes vagyok, és talán csak ennyi az oka annak, hogy még mindig, rendületlenül, de Melletted vagyok...aztán a másik pillanatban pedig már, amikor beálltam a parkolóba, és a kiskuckós kulcsát kerestem, boldogan álltam ott előtted, mindenféle "nem kell, és elég" nélkül, mert szeretlek...aztán reggel ismét előjöttek a furcsa érzések, hogy talán ezt így mégsem kellene, hisz' hiába igyexem, hiába minden...mégis egy helyben toporogsz...aztán amikor előttem álldogálsz pislogósan, reggelivel...hát hogy a fenébe tudnék ennek ellenállni? és nem a reggelinek, nem a pislogásnak...nem...hanem annak, hogy azt az embert, akit szeretek, akitől - tökmindegy, hogy kid van és hol van és éppen miért van - kishememókát szeretnék, akivel...akivel bármit megtennék, akivel bárhová elmennék csak úgy kitegyem az életemből...hát nem megy. nem tudlak csak úgy kitenni, az életemből. nem tudok csak úgy, felhagyni veled, kilépni ebből...talán nem is nem tudok, hanem nem akarok. igen. ez lehet a helyes kifejezés erre. azt hiszem, most már te is látod, hogy megfordultak a dolgok, és nem Te leszel az, vagy nem Te vagy az, aki talán "elenged", vagy "elhagy"...bár lényegében ez teljesen mindegy így, hogy mindkettőnknek égető szüksége van a másikra. egyikünknek ezért, a másikunknak azért...de mindenképpen kellünk egymásnak. ezek a száraz tények. és ne mondd, hogy könynedén elengednél, vagy el tudnál engedni...nem tudsz, hisz' - akárcsak én - szépen lassan belebolondulnál abba, hogy...de mindegy is ragozni ezt az egészet. igazából nem is tudom, hogy mikor fogod ezt majd olvasni, ugyanis régen nem írtam már ide. talán majd egyszer. talán arra már átbeszéltünk mindent...és talán változik valami, talán együtt megyünk tovább az úton, talán külön...nem tudom...ezt nem szeretném, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon gyakran nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt az ember szeretné. és itt kell az akarat. ha nem jött úgy össze, ahogyan szerettem vna, akkor majd akarom. meg még jobban akarom. olyan ez, mint a munkahely, vagy ez az egész nagybetűs Élet. ha valamit akarok, ha nagyon akarok, elérek. az életben is így kellene...Nélküled félszárnyú angyal lennék...csak úgy tudunk repülni, ha összekapaszkodunk...ahhoz pedig szükségünk van egymásra...
Szeretlek.
Nagyon szeretlek Téged.
Buksim.