Az első...

Az első...igazából nem valami kreatív, vagy lényegre törő ez a cím, de egy kezdő blogger, netnaplós mit adhatna az ELSŐ írásának? tiszta új vagyok én még itt, néhány ismerősöm blogjának elolvasása után jutottam arra a döntésre, hogy én is kipróbálom ezt a net adta lehetőséhet. lehet, hogy csak kezdeti fellángolás lesz...nem tudom. majd kiderül ez is, ahogyan az életben minden...mindenre fény derül, akárhogyan is akarjuk, hogy az ellenkezője következzen be...
...régebben írtam naplót, hosszú évekig, amiken most, ha véletlenül a kezembe kerülnek, ma is jókat derülök. mókás ÉN-em volt akkor, vagy csak így az idő távlatából tűnik annak. mindegy is. lehet, hogy most is ugyanolyan, csak én sem vallom be magamnak, vagy észre sem veszem...igazából lényegtelen. szóval ez az első. ez biztos. mert vannak, vagy voltak dolgok az életemben, amiről azt hittem, hogy az az első. az az igazi. lehetett ez egy barát, egy kedvenc helyzet, egy film, egy szórakozóhely, egy...egy emberke. na igen. egy emberke, akiről azt hittem ő nekem az első, az igazi, a mindenek előtt való, akiért mindent, akivel mindent, akivel örökké, akivel mindig...aztán nagyon rá kellett döbbennem, hogy nem így van.
valamivel több, mint egy éve kellett erre rájönnöm. és nem napok, vagy hetek alattvettem ezt észre, vallottam be magamnak is, hanem kb. 5 perc alatt. aki ezt olvassa, lehet, hogy teljesen hülyének néz vagy azt gondolja: "ez lehetetlen, ez csak szöveg!"...nálam nem az. én komolyan ezt éreztem, ezt érzem és vallom és hiszem ma is.
...ezért ez a blog címe is. nem könnyes vagy szomorú írásokra kell ám számítani. mert nem azok. és én sem vagyok az a tipikus befordulós, mindent ezerszer átrágós típus. de az utóbbi két hónapban, rá kellett jönnöm, hogy még ha sokáig annak is tűnt, ha a szüleim vagy családi hátterem eddigi visszajelzései, velük együtt való életem során az élet habostortának is tűnt...fel kellett nőnöm ahhoz, hogy bizony nem az. illetve nem mindig az. mert a habostorta-feeling csupán attól függ, hogy Te, Én hogyan állunk hozzá. úgy kell hozzá állni, hogy egy pici hab, mindig kerüljön rá...csak egy icipici, és már úgy fekszel le este, hogy igenis megérte...megérte ezért a pici habért harcolni, megérte könnyeket ejteni, megérte nem feladni, és megért türelmesnek lenni...csak most értettem meg, hogy ez az apró emberi tulajdonság milyen, és mennyire fontos tud lenni...

...további szép napot! Üdv: A Kicsilány, aki olyan hamar nőtt fel, amilyen hamar talán nem is lehet;-)