Péntek

Péntek. A bejegyzések címadásának ismét egy szinte tökéletes példánya:-) nem is tudom, hogy mikor volt az utolsó. talán egy hete, vagy másfél. azóta majdnem szabadnap nélkül dolgoztam...a jó kis filmekben ilyen hozzáállással már régen milliomos lennék, de mivel se nem film, se nem brazil szappanopera szereplő nem vagyok, s ahogyan a kilátások mutatják nem is leszek, marad a jól megszokott szimpla, szöszi lány hétköznap. másnak hétvége, nekem szimplán "hűhadejómavégrenemdolgozmmajdcsakhétvégén" dolog:-)
A történések pasifronton valamicskét alakultak. megünnepeltük egyetlen nagygyerekem szülinapját, ami mondhatom, "elég" jól sikerült...csak azért nem írok mást, mert fokozni igazából úgysem lehet, vagy ha lehetne is, inkább ezt most nem tenném. a kirohanásaim azt hiszem alábbhagytak, próbálom értelmes, felnőtt nő módjára elfogadni a helyzetet, és várni azt, hogy végre rádöbbenjen, vagy elszánja magát arra a végtelenül fontos lépésre, talán az elsők között az egyik lépésre afelé, hogy az úton velem, azaz együtt menjünk tovább. komolyan mondom, ennél jobban semmit sem szeretnék. nélküle bármennyire is furcsa, de csak egy nagy nullának érezném magam, holott másoktól is kapom bőven a megerősítést, hogy valójában nem is vagyok az. például az exemtől, aki az utóbbi napokban feltűnően érdeklődik irántam. stop. kb. ennyi. ennyi a történés, és tudom, hoyg ennyiben is marad ez az egész.
...mellesleg, visszaérve a tegnapi napra mellette ébredtem fel. mindennél többet jelentett ez. mindennél. az, hogy ott lehettem, ami valamilyen szinten mégiscsak az ÖVÉ, a hely, ami az Ő kis kuckója...bár tegnap a telefonban "miénk"-ként említette...soha nem bocsátanám meg magamnak, ha elveszíteném. rajtam nem fog múlni. talán rajta sem, maximum az erején és akaratán. abban pedig bíznia kell. muszály. előtt az élet. előttünk az élet. szeretem. azt hiszem mára ennyi. még mindig szeretem. nem kicsit. azt hiszem nagyon. azaz nem is hiszem, hanem tudom, hogy nagyon...nagyon-nagyon...