Kedd

Most már utálom a keddet. amúgy este van, a háttérben éppen a Vészhelyzet szól, vagyis az megy. de egyáltalán nem tudok figyelni rá. azaz semmire sem tudok figyelni. erre a vacak oldalra már tegnap is írtam, kétszer is, de sajnos mindkétszer ledobott és sajnos nem jelentette meg a bejegyzésemet...
Az előbb hívott a Drága...hát simét eddig bírta...sírás nélkül. amúgy sem érzem magamat valami jól, de most aztán tényleg béna. amúgy épp' a szokásos hónap végi megbeszélésen van, azaz inkább már a napzáró vacsin, értekezleten. csülköt fognak kajcizni. nekem is megígérte, hogy egyszer elvisz és eszünk együtt addig, míg ki nem pukkan a hasunk...persze nem voltunk. nem az fáj, hogy nem voltunk, hanem hogy annyi...annyi mindent terveztünk, vagyis inkább én, aztán most meg semmi. olyan reménytelennek tűnik minden. pedig csak észre kellene vennem, vagy felfognom, hogy ez a "dolog" nem megy egyik pillanatról a másikra. ehhez gondolom idő kell...és ahhoz is, hogy mindez bennem tudatosuljon. néha egész jól megy, elfogadom, azaz kicsit túlteszem magamat azon, hogy ennek most így kell történnie...aztán a másik pillanatban meg kétségbeesetten nézem a telefonomat, hogy mikor jelentkezett utoljára...aztán nézem, hogy még mennyi nap van a születésnapomig...aztán sírva fakadok...mert nem bírom a hiányát. nem bírom nélküle. nem fogja a kezemet, ha valamim fáj, nem bújik hozzám úgy, hogy milyen jó illatom van, nem kapok tőle legalább egy héten kétszer cuppanós jóéjtpuszit és nem mondja a szemembe, miközben szorosan átölel, hogy "szeretlek kis Buksimanóm"...
...most abbahagyom az írást, mert nem látok ak önnyeimtől, amik egy jó ideje már kis patakként csordogálnak végig az arcomon. rá kell lassan jönnöm, hogy a szerelem tényleg fáj...nagyon fáj...de talán meglesz az eredménye...
Szereti...