07.25.

...már nem számolom a napokat...többé már nem...nem számolom, mert nem tudom, hogy mikor láthatlak újra...nem számolom, mert fáj, hogy nem lehetek még mindig melletted...nem számolom, mert azt sem tudom, hogy mit és meddig számoljak...csak annyit tudok, hogy túl sokáig nem tudok már...tudom, hogy nagyon sokmindent megtettél...magadért...másokért...talán értem...az életedért...hogy normális életed lehessen...és kértél, és megkaptad...és megint kértél és én megint elfogadtam és "teljesítettem" azt...kicsit összetörve, kicsit elhagyatva, kicsit szeretethiányosan és nemtörődve érzem most magam...és fáj...fáj minden egyes rohadt perc Nélküled...és nem tudom, hogy meddig bírom még...majdnem 100 nappal ezelőtt, azt mondtam, hogy kibírom...aztán amikor azt mondtad, hogy ne beszéljünk egymással, ezalatt az egy hónap alatt, hát mondtam és úgy lett, kibírom...kibírtam...aztán amikor már azt hittem, hogy minden "rózsaszín", rá kellett jönnöm, hogy mégsem minden az...és ismét bírnom kellene még...bírok én, bírnék én...van miért? ugye ez nem csak egy újabb "csapda", hogy melletted maradjak? ne haragudj, hogy össze-vissza írogatok, de nem tudom elképzelni a "hogyan tovább"-ot...és sajnos még távoli is...és...azt hittem többé nem kell már sírnom, holott ismét egy sírással és talán "felnemadással" teli hetek következnek...valamit nagyon elszúrhattam valamikor, hogy ezt érdemlem. én tudom, hogy neked sem könnyú, hogy nagyon sokmindent megtettél azért, gyakram, sőt jobbára fájó dolgokat, hogy iáig eljuss...csak te látod talán a jövőt, csak te látod talán azt, hogy velem, talán te látod vagy tudod a kérdést arra, hogy MI LESZ? HOGYAN LESZ? MIKOR LESZ?
De nem kérdezek többet, inkább sírok tovább, ahogyan eddig sok-sok hete minden este...
És közben szeretlek...ha nem így lenne, már régen nem lennék itt sem...
Szeretlek.