Negyvenvalamennyinap még...

Most én is elmondhatom, vagy leírhatom magamról, a bejegyzéseimről, hogy jó régen nem jártam erre. azaz voltam itt, elolvastam amit Babym írt nekem tegnapelőtt...
Éppen egy fogorvosi túrán vagyok túl, hát az összes közül ez volt talán a legkellemetlenebb...még egyszer mennem kell, aztán talán egy időre rendben vannak. jövő 7en meglátogatom még a rendelőt...aztán remélem legközelebb már csak kontrollra kell visszamennem. amúgy még mindig zsibbad az arcom egyik fele, örülnék ugyan ha lassan elmúlna már, ugyanis kezdek éhes lenni...s délután tesóval Sopronba igyexünk, nincs kedvem most semmiféle ottani gyorskajához, hisz' előbb lettem készen az ebéddel, inkább azt választanám.
Édinek is megírtam, hogy mijót csináltam...szívesen főzök, de még szívesebb gyártanék inkább Neki ebédet, vacsit...s a reggelit meghagynám neki, mert Olaszországban is olyan édesen gyártotta nekem azokat a szendókat, hogy boldogan falatoznék inkább ilyen módon...
Tegnap megint egy pocsék napot sikerült kifognunk mindkettőnknek. biztosan velem van a baj, nagyon nehezen...sokkal nehezebben viselem ezt a helyzetet, mint gondoltam volna. az elején olyan egyszerűnek, vagy nem is tudom, hogy hogy nevezzem, minek tűnt...most pedig, ahogyan egyre jobban telnek a napok, közeledik a születésnapom. egyre többet jár ODA vissza...s egyre többször kell, még ha a véletlenek folyamán is, de a "múltjával" valamilyen formában szembe találkoznom...rettenetesen fáj és nehezen viselem. persze, össze kellene szednem magamat, ami mondjuk a hét 7 napjából 5 napon valamilyen szinten sikerül is, de nem mindig. és félek attól, hogy majd egyszer megelégeli ezeket és úgy mehetek az életéből a kis cuccaimmal, érzéseimmel együtt, ahogyan jöttem. és félek az ismeretlentől, holott ez tényleg nem jellemző rám. ha csak belegondolok, hogy nem jön össze, hogy mégsem leszek neki, hogy mégsem lesz Ő nekem...nem tudom elmondani, mit érzek olyankor. nem tudom. keserűséget, fájdalmat, kétségbeesést és űrt. hatalmas, üres, semmilyen űrt. Nélküle...persze, tudom, hogy mindenki pótolható és az élet azért csak menne tovább biztosan valahogyan, de azért nem mindegy, hogy hogyan. egy életünk van, legalábbis egy biztosan van...és ha érzem, hogy valaki nekem az Igazi...nekem Ő az igazi, akkor azért igyekszik az ember harcolni foggal-körömmel...én is ezt próbálom tenni, csak néha alábbhagy a lelkesedés, elborítanak azok az érzelmek, amiket korábban annyira hittem és közben mégsem kaptam igazat értük, és eszembe jutnak a fájós dolgok, amiket kaptam...és talán ezredszer vagy még többedszer mondom, vagy írom le...félek ezektől is. és nem arról van szó, hogy nem bíznék Benne, mert nem erről van szó. bizalom nélkül nulla figura lenne az egész, ami köztünk van, s remélem nagyon, hogy még lesz...csak kicsit ledőltek bennem azok a felállított képek, amik az első egy év folyamán szép lassacskán összeálltak...s most próbálom őket ismét összerakni, természetesen az Ő segítségével. az, hogy akar, az hogy küzd, az, hogy bizonygatja nekem, hogy: igen, jó lesz!, hogy: igen, menni fog!...már egy picivel jobb, de majd akkor lesz valóban igazán az, ha esténként mellettem alszik el, és reggel a kicsi Pumukli-buksijával fog mosolyogni rám...
Menne együtt? Voltak olyan (ha nem is sok, csupán...) emberke, akivel el tudtam volna képzelni kis életem, volt olyan, akivel talán ment volna, de Ő az első, akivel mindezt szeretném is...igazán...
Szeretlek Kicsi.
Csók: Buksim.