És még mindig ugyanannyi bejegyzés. annyira nagyon vártam a mai kis irományodat, amit tegnap ígértél...de minden hiába. úgy látszik ez is csak egy volt a sok közül. egy ígéret, ami ugyan nem sokminden, de én vártam rá. talán azért, mert holnap nem tudunk beszélni este, szundika előtt...s talán azért, mert annyira rossz Nélküled, s mert olyan rossz érzéseim vannak. vágytam pár bátorító - de őszinte - szóra, vagy mondatra...mindegy ám, nem nagy dolog, biztosan én hozok ki belőle sokat. gondolom neked is ezer felé jár az agyad, pont az én hülyeségemmel miért kéne törődnöd...nem akarok nyávogós Kicsilány lenni, vagy maradni...csupán nehezen és meglehetősen rosszul viselem azt, hogy az az ember, aki mellett - mert ez az őszinte - el tudnám képzelni kis életem, a hétköznapok minden jó és rossz dolgával együtt, kilépve néha akár ebből a néhai rózsaszín felhőből, s közben még mindig tisztán, és igazán és szívből szerelmesnek lenni...beléd...úgy, ahogyan majdnem negyedévszázados szívecském még nem érzett...és esténként hallgatni, ahogyan szuszogva alszol el, vagy éppen szöszi buksimmal szorosan hozzád bújni, hogy reggel a Te arcod legyen az amit megpillanthatok...szóval így, hogy - ha magunk állította szabályok között is, de - nem láthatlak, nem érezhetlek, nem mondhatom el igazán, ha valami fáj, vagy csak örülök annak, hogy látlak...így nehéz. így fáj és rossz...és reménytelennek tűnik még az is, ami valójában talán nem az...talán...talán egy örökkévalóság ez a hátralévő 7 x 7 nap...
Szeretlek.
Buksim.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése