Csak egy kicsit...

CSak egy kicsit írok ide, gondoltam kiírom magamból, mert ha este felhívsz, talán a sírástól majd nem hallod a szavaimat, s így talán a sírást is megelőzöm. azaz nem, mert már most, s a bejegyzésed olvasása során is folyamatosan potyogtak a könnyeim...de igyexem rendbe,szedni, vagyis inkább összeszedni magamat és majd erős leszek meg minden...meg ilyesmi...
...és remegve vártam az üzenetedet délután, hogy hazaértél, hogy mi történt, hogy ismét olyan sokáig voltál ott...minden egyes találkozód kiszakít egy pici darabit belőlem belőled. nagyon-nagyon fáj, holott tudom, és fel kell fognom, hogy csak így lehetünk, lehetek Veled talán egyszer végre IGAZÁN. úgy, hogy nem kell senkinek sem számot adnom, adnunk arról, hogy mikor, és merre voltunk...hogy nem fog a pocakunk görcsbe rándulni egy-egy telefoncsörrenéskor, vagy ha éppen elhúz a ház előtt egy autó...és nem kell folyamatosan nézelődünk azért, hogy éppen ki és mikor és hogyan lát meg minket...annyira vágyom erre...nem nagy dolgok, másnak, aki nem tudja milyen ez, fel sem tűnik az érzés, az a nyugalom és biztonság amire vágyom...és addig, amíg nem tudtam, hogy valójában milyen érzés is ez, én sem becsültem meg. természetesnek tartottam és aztán egyszer csak rá kellett döbbennem, hogy éppen azok a legnagyobb és legjobban becsülendő, vagy éppen olyan dolgok, amelyekre különösképpen vigyázni kell...amikor azok nincsenek. amikor az ember olyan természetesnek veszi mindazt, ami egyszer csak hirtelen szertefoszlik és bárhogyan is erőlködik, nem jön hipp-hopp egy szóra vissza...
...nagyon remélem, és hiszem is...talán...hogy ezek a találkozók, ezek a beszélgetések alatt azért nem rendeződik annyira ez a "viszony", hogy aztán én kerülök ki a képből. el sem tudod képzelni, hogy mennyire félek ettől és mennyire megvisel ez a dolog, ez az érzés. még egyszer ennyi. még 50 nap...és közben nem tudom elképzelni, hogy mi fog majd akkor történni. örülök annak, és valahol boldog is vagyok azért, mert te legalább érzed, hogy menni fog, hogy elsimulnak a viszályok és egyszer újra lehet normális életünk. vagy inkább lesz normális életünk...mert erős jelző lenne azt mondani, hogy "újra"...hiszen a múltban volt hazugság és egyéb nem egy kapcsolatba illő "elem" is...talán majd most...MOST? miket beszélek...talán majd akkor, ha letelik ez az 50 nap, talán ha...
...és boldog voltam veled tegnap éjjel, de végtelenül fáj a találkozások "milyensége", a bújkálás, a rettegés attól, hogy valaki talán észrevesz...és...én voltam már ilyen helyzetben...fiatalon ez nagyon mókásnak tűnt, amikor még nem akart az ember komoly dolgot, amikor még büszke volt magára, mert ő ezt megteheti, s mert van annyi esze vagy van olyan fifikás, hogy összejön így, ilyen formában is...de most, most, hogy igazán szerelmes vagyok, hogy bármit megtennék Érted...így fáj, hogy nem tudja senki, hogy az enyém vagy...remélem...s nem lehetek rád büszke, mert nem vagy az oldalamon, és nem tudok Rád bármikor, mosolyogva, huncutul felpislogni, mert nem vagy mellettem...fáj...és az elvesztésedtől való félelem...sosem fog elmúlni...
...
Szeretlek.
Varázslócipősbuksimanó.