Still 42 days...

Ismét egy álmos, hétfő délelőtt. egyedül csücsülök a házban, mindenki csavarok valamerre, csak én vagyok itthon...játszósban, kicsit csajpumuklisan, és szomorúan.
Szomorúan azért, mert olyan egyedüllétet érzek, amilyent talán még sosem, és olyan félelmet, amilyent még sosem. Tegnap azt mondtad, és a blogunkra is írtad, hogy a Te ügyed rendeződni fog és minden rendben lesz. nem mondhatom és nem is mondom azt, hogy irigyellek a helyzeted miatt, mert egy ilyen, sohasem "egy leányálom" vagy szimpla egyszerű dolog...de Te látod a végét. azaz úgymond azt a részét, hogy Te kikerülsz ebből és helyre jönnek a dolgok. én nem. mondj valamit kérlek, vagy segíts valahogy nekem abban, hogy én is ugyanígy érezzem. ugyanígy bízzak abban, hogy lehetek még Veled boldog. eddig, amíg találkoztunk, folyamatosan én bíztattalak, tartottam benned a lelket...kicsit most úgy tűnik, megfordult a dolog és Te bátorítasz vagy csalsz mosolyt az arcomra.
Néha annyira egyszerűnek tűnik...ti kibeszélitek magatokat, eladjátok a lakást, elintézitek a papírokat...néha csak végigtekintek ezeken a dolgokon és máris kicsit megkönnyebülök, hogy igen, ha ezek a dolgok elintéződnek, végre egymással, és csakis egymással törődhetünk...ahogyan mindketten vágyunk rá, vágyunk arra, egymásra.
De néha a sötétebbik oldal kerül elő, hogy mi lesz, ha mégsem...ha a születésnapom csak egy dátum volt a sok közül, ha valami bezavar...ha...és megint sírok. rég' nem sírtam ennyit, mint az elmúlt napokban. talán az elején, amikor úgymond szabályokat állítottunk fel magunknak, hogy helyre tegyük, helyre tedd a dolgokat.
És tegnap igen, találkoztam - ugyan ha véletlenül is - a volt kapcsolattam, az enyémmel. és nem azért mondom el ezeket a találkozásokat vagy üzeneteket, hogy bántsalak vele, vagy hogy visszavágjak. az nem az én oldalam...így, hogy szerelmes vagyok beléd, nem tudnálak bántani. és nem is akartalak eddig sem és ezután sem. kicsit beszélgettünk, és amikor elköszöntünk, mondta, hogy találkozni szeretne még velem, mert van pár dolog, amiről jó lenne dumálni...őszintén szólva nem tudom, hogy mi lehet az...maximum sejtéseim vannak róla...és hiába teszel fel nekem olyan kérdéseket, hogy vajon mit akarhat, hogy visszamegyek-e hozzá, hogy újrakezdeném-e...mert a válaszom minden egyes alkalommal NEM lenne. nem, mert Téged szeretlek, nem, mert szerelmes vagyok beléd, nem, mert ezt a rohadt életet, s ha már ennyit szenvedtem, szenvedtünk miatta, VELED szeretném...és nem fogok elgyengülni, mert ennyire én is ismerem magamat...csak nehéz nélküled. és annyira, de annyira hosszúnak tűnik még ez a hat hét, hogy csak na...és ugye jó lesz? és ugye, és ugye?...ugye akkor már nem kell többet sírnom? ugye nem? a Földön nincsen annyi könny, mint amennyi most végigcsordogált arcomon...
Megöl a hiányod...
Szeretlek...
Buksim.