"Szeretlek, kedvesem,Szeretlek tégedet,

Szeretem azt a kisKönnyű termetedet,

Fekete hajadat,Fehér homlokodat,

Sötét szemeidet,Piros orcáidat,

Azt az édes ajkat,Azt a lágy kis kezet,

Melynek érintéseMagában élvezet,

Szeretem lelkednekMagas röpülését,

Szeretem szívednekTengerszem-mélységét,

Szeretlek, ha örülszÉs ha búbánat bánt,

Szeretem mosolyodS könnyeid egyaránt,

Szeretem erényidTiszta sugárzását,

Szeretem hibáidNapfogyatkozását,

Szeretlek, kedvesem,Szeretlek tégedet,

Amint embernek csakSzeretnie lehet.

Kivűled rám nézveNincs élet, nincs világ,

Te szövődöl mindenGondolatomon át,

Te vagy érzeményemMind alva, mind ébren,

Te hangzol szívemnekMinden verésében,

Lemondanék mindenDicsőségrül érted,

S megszereznék értedMinden dicsőséget,

Nekem nincsen vágyam,Nincsen akaratom,

Mert amit te akarsz,Én is azt akarom,

Nincs az az áldozat,Mely kicsiny ne lenneÉretted,

hogyha te Örömet lelsz benne,

S nincs csekélység, amiGyötrelmesen nem sért,

Hogyha te fájlalodAnnak veszteségét.

Szeretlek, kedvesem,Szeretlek tégedet,

Mint ember még soha,Sohasem szeretett!

Oly nagyon szeretlek,Hogy majd belehalok,

Egy személyben minden. De mindened vagyok.

Aki csak szerethet,Aki csak él érted:

Férjed, fiad, atyád,Szeretőd,testvéred,

És egy személyben teVagy mindenem nekem:

Lányom, anyám, húgom,Szeretőm, hitvesem!

Szeretlek szívemmel,Szeretlek lelkemmel,

Szeretlek ábrándosŐrült szerelemmel! . . .

És ha mindezért járDíj avagy dicséret,Nem engem illet az,

Egyedül csak téged,A dicséretet ésDíjat te érdemled,

Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet!"

/Petőfi Sándor

Szeretlek, Kedvesem!/